In memoriam Dukay Nagy Ádám 1975. október 22. - 2017. június 21.
2017. június 21-én meghalt Dukay Nagy Ádám költő, író, újságíró, kritikus és szerkesztő, közölték ma a hírt barátok és ismerősök a legnagyobb közösségi oldalon. 42 éves volt.
Dukay Nagy Ádám 1975-ben született Salgótarjánban. Tanulmányait a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, majd az ELTE-n végezte szociológia szakon. 1998 óta könyvkiadói szerkesztő. 1999 óta a Palócföld szerkesztőbizottsági tagja, 2001 óta szépirodalmi rovatvezetője, 2003-2004 között szerkesztője.
Megjelent kötetei: Szobrok az esőnek (Palócföld Könyvek, 1998), Hosszú eltáv (Parnasszus Könyvek, 2002), Titokbhakta (L'Harmattan, 2015).
A Szépírók Társaságának tagja. Verseket, prózákat, recenziókat, kritikákat publikált. Művei az Élet és Irodalom, a Parnasszus, az Új Holnap, a Jelenlét, az Új Ember, az Árgus, a Szépirodalmi Figyelő és az Új Forrás folyóiratokban jelentek meg. 2003-ban Móricz Zsigmond-ösztöndíjban részesült.
„A kötet tengelye körül az én és a hamis ego – vagy személyiség –, illetve kettejük kapcsolata – mint külön entitás – kering. A konstans skizoid állapot. Meg pszichedelikus. Amit senki nem úszhat meg. Illetve a pszichedelikus állapotot igen, az megúszható. De a hasadásokat, a fölismerést, hogy én nem az vagyok, aki a homlokom mögött beszél, nem lehet megúszni. Bárhogy csűröd-csavarod, egyszer kétségtelenné válik: az a hang nem tartozik hozzád. Az nem a te. Ennek a kitartott hasadt állapotnak ugyanakkor van egy érdekes hozadéka: gyakorta láthatóvá válik a közeljövő. Nem tudod befolyásolni, de lejátszódik előtted, melyik oldalára esik a kocka. Előre emlékszel" – olvasható legutóbbi, Titokbhakta című kötetének fedelén.
A Literán sok vers és két napló mellett egy interjú is megjelent vele, abban mondja a Titokbhaktáról: „Ez a könyv lényegében a halálom utáni, csak még nem vagyok a föld alatt. Tizenkét éve megtörtént a saját Auschwitzom. Megöltek. Pedig, ahogy Málik Rolandunk írta: Istenemre, egész kedves fiú voltam. De ez már tényleg nem én vagyok, kurvára nem ismerek magamra a tükörben sem. Az a furcsa – perverz ez a kifejezés ez esetben –, hogy fél szemmel még végig is kell néznem. Miközben én – ahogy Rolcsi özvegye, Mester Zsuzsa írta, és ez csak tartalmi idézet –: az élet megy tovább, én nem, kiülök az élet partjára, s nézem, ahogy elfolyik. S erről nem is szeretnék többet, ne haragudj. Aki áldozatnak születik, azt előbb-utóbb megtalálja a vadász; sajnos ez a képlet, ez a kicseszett örök kottája ennek a csúf büntetésnek, amit életnek – s amitől rókáznom kell – neveznek."
Legutóbb 2016 decemberében közöltünk verset tőle, Tandori Dezső születésnapjára:
„Forró anyagok tárolására alkalmat-
lan, rossz kuka a szívem, azért ne
is fogd be hátulról a szemem,
mert így is, úgy is láthatatlan mara-
dok; megőszült aortáimat átfű-
zöm zsákvarrótűimen, hogy a téli
kabátom gombját fölvarrjam,
s ha már életképtelen vagyok,
legalább nézhessem tisztáb-
ban az igazságot; s ugyan sokszor
láttál sokszor elesettnek és sok-
szor elesni, de ha nincs is semmi,
megvan minden..."
Egy versével búcsúzunk tőle, melyhez Beney Zsuzsától választott mottót:
8:37:49 pm
„Az egyre fakuló színek,
az esti hervadás”
(Beney Zsuzsa)
A leveleken még átsüt a fény.
Mintha marasztalná napodat.
A párkányon csigaház. Hallgat
benne óceán, szél. Lemezén
tűje elakadt.
A függönyök fölvont vitorlák.
Mögéjük füstszalag tekereg.
A rézsútos falon reprók, sárga
poszterek. Nem tudod, merre
tart szobád.
Az utcák álmosan nyújtóznak.
Aligsúly vagy a kanapén. Már
nincs napkelet, sem napnyugat.
Csak békés iránytalanság. Egy
másik féltekén.
Gyukics Gábor: Dukay Nagy Ádám
Nem volt trendi, ezt szerettem benne, rém más volt, mint akármelyik egyetemet végzett irodalmár. Nem akart megfelelni se trendnek, se szerkesztőnek, se kritikusnak, se senkinek, és ez irodalmilag sem nyerő. – Dukay Nagy Ádámtól Gyukics Gábor búcsúzik.
Dukay Nagy Ádám, polihisztor, egyike azon nagy tudású költőknek, akiket a szakma semmibe vett. Ott hagyódott a margón pacának, csak úgy, mint a Keszthelyi Rezső, akivel jó barátok voltak. Eszméletlen képi világú költészete a semmiről szólt, arról a semmiről, amiben élt, amiről rengeteget tudott, és ami most magához emelte. Pár éve már pedzegette, hogy nincs sok ideje hátra. Üldögélt a Grinyóban, piált, olvasott, dolgozott (na, nem azt a munkát végezte, amit kellett volna, hanem egy bulvárlapnál gürizett), és beszélgetett avval, aki éppen arra járt. Megalakította a Szépköltők Társaságát, csak úgy buliból. Érdekes, hogy sok író és költő kedvelte és mégsem tett érte semmit. A Dukaynak minimum egy havi irodalmi folyóirat dukált. Nem volt olyan téma, amihez ne nyúlt volna értő kézzel. Én meg most éppen rohadt dühös vagyok, hogy nekrológot kell írnom egykori legjobb barátomról. Nagyon egymásra találtunk, volt idő, amikor minden este együtt nyomtuk a Grinyóban. Nem volt trendi, ezt szerettem benne, rém más volt, mint akármelyik egyetemet végzett irodalmár. Nem akart megfelelni se trendnek, se szerkesztőnek, se kritikusnak, se senkinek, és ez irodalmilag sem nyerő. Kritikái, publicisztikái kivetítették sokoldalúságát, és akkor még nem említettük az interjúit. Kevés ennyire felkészült irodalmárt ismerek. Ráadásul nyomokban sem volt benne nagyképűség. Laza, kedves srác volt, és eszméletlenül humoros tudott lenni. Egy jazzköltészeti esten ömlött belőle a saját limerick. Majd' meghaltunk a röhögéstől.
Fröccsözés közben (a fröccsöt különben így rendelte: „abból a népszerű magyar koktélból kérek egy hosszúlépést") sokat beszélgettünk erről-arról, köztük a kortárs irodalomról, de ő már akkor is csak legyintett. Aztán feladta. 2015-ben a L'Harmattannál még sikerült megjelentetnie a Titokbhakta című verseskötetét, élvezettel mutatta be párszor, aztán annyi. Kiszívta a vérét a bulvár. Lehet őt hibáztatni, talán, mert úgy tűnik, hogy feladta. De te az ő helyében mit csináltál volna?
forrás: litera.hu
