Az a baj, hogy a megye történelme, de még inkább a területé, amelyen található hosszú, a könyv pedig rövid. Helyesnek látszik tehát, ha keresünk egy pillanatot, ahonnan elkezdhetjük gombolyítani történelmünk fonalát. És e célból szinte önmagától adódik a honfoglalás kora. Annál is inkább, mert könyvünknek nem lehet célja, hogy tudományos alapossággal elemezze e terület õstörténetét.
Amennyiben hinni lehet a Névtelen Krónikásnak, a területen élõ népcsoportok békésen fogadták honfoglaló eleinket. Észak-Magyarország néhány területét a honfoglalókkal érkezõ kabar törzs szállta meg és vonatkozik ez Kelet-Nógrádra is. Ugyanakkor Nógrád középsõ és nyugati területeit Szovárd, Kadocsa és Huba vezérek hódították meg, akiknek neve török eredetû ugyan, ám ebbõl nem kell messzemenõ következtetést levonni, ismerve a magyarok akkori névadási szokásait. A benépesedés részleteit nem ismerjük, így például nem vagyunk biztosak az egyes települések állandósulásának, kialakulásának idõpontjában sem. Annyi talán bátran kijelenthetõ, hogy a korábbi lakosok elõbb-utóbb elfogadták õseink életvitelét, beolvadtak a hódítóként érkezõ nemzetségekbe. A mai Nógrád területét Árpád a vele érkezõ törzsfõk tulajdonába adta, így jelent meg itt a Gyarmat, a Jenõ, a Keszi, a Tarján nemzetség, akiknek nevét jó néhány településünk a mai napig õrzi. Lényeges momentum, hogy a már kialakult és akkoriban nagyon fontos sókereskedelem úvonalát õk is megõrizték, emiatt erõsítették meg a korábbi földvárat, Nógrádot, amelyrõl végtére is megyénk a nevét kapta. 
Legõsibb várunk még ma is, csaknem teljesen elpusztult falaival, romjaiban is történelmi hangulatot áraszt és méretei lenyûgözik a szemlélõdõt. Egyébként arról Anonymus is említést tesz. Mielõtt azonban a várak kapcsán rátérnénk az ezredforduló talán legjelentõsebb vívmányára, a vármegye rendszerre alapuló közigazgatás megszervezésére, említést kell tennünk a honfoglalást követõen Nógrádban megtelepülõ legkorábbi nemzetségekrõl. Mai ismereteink szerint legkorábban a Kacsicsok telepedtek meg, majd érkezett a Záh, a Szolnok, a Rátót, a Zsadány, a Csák és még néhány nemzetség. Ez a folyamat valamikor a XIII. században zárult le.
Az Árpádok dinasztiája 450 év alatt 28 uralkodót adott az országnak és a magyar történelem egy nagyon jelentõs korszakában állt népe élén. Az Árpádok története tehát fél évezreden keresztül meghatározta Magyarország sorsát, s mindemellett alapvetõen befolyásolta az egész közép-európai régió történetét, hogyne lett volna hatással Nógrád megye történetére.
Szent István a valaha élt legnagyobb magyar államférfi, mondhatni pogány családi környezetbõl kiemelkedve vált a latin rítusú keresztény hit meggyõzõdéses hívévé, amely életének meghatározó, minden lépését megszabó élménye is volt egyben. Egy új magyar államot hozott létre, amely erõteljes német hatásokat fogadott magába ugyan, de sajátos magyar jellegét és függetlenségét megõrizte. Õ vetette el a kereszténység lassan terebélyes fává növõ magvát hazánkban. A Kárpát-medence egésze fölött érvényesült akarata, emiatt õ tekinthetõ a mai értelemben vett Magyarország megteremtõjének. Megyénk sorsát is eldöntötte, amikor a már említett és általa létrehozott vármegyerendszerben helyet jelölt ki Nógrádnak. 
Az õ halálát követõ zûrzavaros esztendõk újra a bizonytalanság érzetét keltették országszerte, s természetesen itt is. Talán ennek is köszönhetõ, hogy ebben a korszakban több vár, de legalábbis fallal körülvett lakóhely épült megyénkben. A várak katonai, politikai, hatalmi és közigazgatási szerepérõl vannak ismereteink, ám a megye egykori területén emelt erõsségek mindennapjairól e korszakból nem sok információval rendelkezünk.
Az eddigieket összegezve elmondható, hogy e korszakban felépült egy állam, kialakult, majd megerõsödött egy új társadalmi forma, amelyhez a népesség - függetlenül a társadalmi rétegzõdésben elfoglalt helyétõl - alkalmazkodott. Ezt a folyamatot, mint az egész ország történelmét, megyénkben is kettévágta a török. Nógrád történelmének e szakaszára, helyesebben annak elsõ periódusára, a legnagyobb hatással a Budai vár török kézre kerülése volt.
Manapság elõnyként értékeljük megyénk és a fõváros közelségét, akkor azonban ez kifejezett hátránynak bizonyult, hiszen Nógrád a legveszélyeztetettebb területek közé soroltatott.
Több nemesi család a mai Ausztria területére menekült, míg az itt maradottak erõsíteni igyekeztek váraikat, esetleg újakat vásároltak, reménykedve abban, hogy azok menedéket nyújtanak a mindent elpusztítani látszó, alig ismert ellenséggel szemben. Sötét évek voltak azok, amikor nemcsak a törökök, hanem az osztrákok is pusztították a megyét, és ha ez esetleg nem lett volna elég, az itt maradt nemesi családok is rabolták egymás birtokait.
A következõ korszakra a várháborúk jellemzõk, ekkor került sor a magyar történelem egyik legdrámaibb epizódjára, a drégelyi vár ostromára, hõsies védelmére, majd elestére 1552. július 9-én. Szondi Györgynek, valamint mindösszesen 120 katonájának hõsiességét még a nemes ellenfél is elismerte, aki díszes temetést rendezett a várkapitánynak. Mi több, még beszédet is mondott a sírjánál. A hõs Szondi földi maradványait valószínûleg a községtõl kissé távolabb esõ Aranygomb-hegy rejti, bár van más nézet is, amely szerint a közelebbi Babat-hegyen temették el. Ehelyütt a feltételezett sír felett kápolnát emeltek 1885-ben, ám az idõközben megrongálódott és 1975-ben elbontották. Emléküket megõrzi az egykori kápolnához vezetõ út melletti hársfasor és minden magyar emlékezete.
A török elõnyomulása folytatódott tehát a vármegyében, sorra estek el az erõsségek és a hódítók megkezdték az új hatalmi rendszer kialakítását. 1553-54-ben valamennyi nógrádi porta behódolt és 1575 és 1593 között tulajdonképpen a vármegye teljes területe a törökök kezére került.
Mozgalmas idõszak következett ezután: a 15 éves háború, majd a második török hódoltság, ám ezek részletezésére nincs itt lehetõségünk. Végül is 1685. augusztus 19-én Nógrád vára újra magyar kézre került, és ezzel megszûnt a megye területén a török hódoltság, amelyen az itt élõ népesség leírhatatlan szenvedés és pusztulás árán jutott túl. Lassan lezajlott az újratelepítés, a benépesülés második korszaka, helyreállt a településszerkezet.
Látni kell azonban azt is, hogy a törökök kivonulása után valójában nem javult a helyzet, sõt megkockáztatható, hogy romlott. Ennek bizonyítéka az 1699-ben megkötött karócai béke, amelybõl egyértelmûvé vált, hogy Bécs nem államként, hanem leigázott tartományként kezeli hazánkat. Ezért került sor a Rákóczi-szabadságharcra, amelyben Nógrád megye ismét kitüntetett szerepet kapott. 
A magyar történelem egyik legismertebb mozzanatának eseményeit nem kell taglalni, annyit azonban mégis érdemes elmondani, hogy a szabadságharc kezdetének idõpontját 1703. június 16-ra tesszük, amikor Rákóczi Ferenc kíséretével átlépte a magyar határt. A Nógrádban Rákóczit támogató nemesek központja Losonc volt és közülük a szabadságharcban többen töltöttek be fontos posztokat, úgy katonailag, mint a Rákóczi által létrehozott udvari tanácsban.
Nógrád megye szempontjából azonban a leglényegesebb a Szécsényben megtartott országgyûlés, amely 1705. szeptember 16-tól október 3-ig ülésezett a városban. Túl országos jelentõségén, megyénk szempontjából azért volt fontos az esemény, mert új, addig ismeretlen politikusok kerültek elõtérbe, akiknek példája a soron következõ generációkra erõs hatást gyakorolt. 
A kompromisszumok alapján megkötött Szatmári-béke véget vetett a szabadságért vívott nagy küzdelmüknek, de mint tudjuk, csupán viszonylag rövid idõre. Az elõzõ századok történései alapján tudomásul kellett venni, hogy a magyarság ugyan rá jellemzõ makacssággal ragaszkodott függetlenségéhez, ám annak kivívására, hõsiessége dacára még nem volt képes. És az is a tanúságok közé tartozott, hogy az Európához viszonyított folytonos elmaradásunkat soha nem tudtuk ledolgozni, mindig csak átugrani. Ekkor az ugráshoz szükség volt a Szatmári-békét követõ fegyvernyugvásra és a helyzetbe való átmeneti beletörõdésre.
A század közepétõl a közgondolkodásban végbement változások hatása alól a megye sem tudta kivonni magát, de nem is akarta. A változás lényege, hogy fokozatosan kialakult az igény a Habsburgoktól különálló, önálló nemzeti állam létrehozására. Leegyszerûsített azonban ez a kép. Kár lenne tagadni, hogy kettészakadt ebben a korszakban a nemesi Magyarország. Egyik fele beletörõdött az osztrákok uralmába és birtokain megülve gazdálkodott, miközben örült annak, hogy megóvhatta elõjogait.
Nógrád megyében viszont felerõsítette a változás iránti igényt, hogy 1823-ban a megye vezetõ politikusai szembehelyezkedtek azzal a királyi leirattal, amely újabb adót és újoncokat követelt. Nógrád megye azon vármegyék között volt, ahol csak katonai erõszak alkalmazásával tudták kikényszeríteni a királyi döntés végrehajtását. Ez a konfliktus érthetõen hosszú ideig befolyásolta a központi irányítás és a vármegye kapcsolatát. A probléma azonban ennél sokkal mélyebb volt: világossá vált, hogy a feudális viszonyok valójában már nem tarthatók. 
A reformkor egyik meghatározó eseményének az 1825-ös országgyûlést tartjuk. Ekkor már 13 éve kormányzott a császár úgy, hogy egyszer sem hívta össze az országgyûlést. Elképesztõen magas adókat vetett ki és a forint leértékelésével elszegényítette az országot. Minden magyar család számára húsbavágóan fájó volt, hogy erõszakkal fogdostatta össze az újoncokat. A felháborodás igen nagy hullámokat vetett, amelyek egész Bécsig ellátszottak. Annál is inkább, mert nem "jött-ment firkászok" és "kóbor kisnemesek", hanem a kormány által hivatalukba állított megyei tisztviselõk, nagy hírû irodalmárok, de még nagyobb hatalmú fõrendi személyiségek adtak hangot elégedetlenségüknek.
Ilyen körülmények között került sor az országgyûlésre, amely jelentõs mérföldkõként értékelhetõ Nógrád életében is, hiszen a megyét két kiemelkedõ és az új irányvonalat határozottan követõ politikus képviselte: Gyurcsányi Gábor és Prónay János. Az országgyûlést követõen még inkább megélénkült Nógrádban a politikai élet. Ennek kereteit a soron következõ, az 1830-as országgyûlésre történõ készülõdés adta. Az évtized végére megjelent Nógrádban a fiatal nemeseknek egy olyan csoportja, akik részt kértek a politikából és tevékenységük határozottan elõre mutatott. De már régen nem arra a langyos félszabadságra és félalkotmányosságra vágytak, amit Mária Terézia alatt érzett az ország.
A megyében termékeny talajra hullottak a Széchenyi által elvetett magvak is, így az 1848-as események hasonló állapotban találták szûkebb pátriánkat, mint az ország többi részét.
Az elkövetkezõ néhány év történései sokkal ismertebbek annál, hogysem e könyvben komoly teret kellene szentelni neki, hiszen a márciusi forradalomról és a 48-49-es szabadságharcról van szó.
A forradalom híre március 16-án már eljutott a megyébe és attól a pillanattól kezdve a vármegye vezetõi is érthetõ érdeklõdéssel várták a Pestrõl és Pozsonyból érkezõ híreket Balassagyarmaton.
A város 1790-ben lett Nógrád megye székhelye és mindig fontos szerepet töltött be a megye életében az irodalom és a mûvelõdés tekintetében. A palóc fõvárosnak egykoron csak Gyarmat volt a neve és története a régmúltban gyökerezik. 1290-ben már volt egy várszerû lakótornya, késõbb azt építették át várrá. A Balassák birtokává vált és ennek hatására a XV. század végén párosult a Gyarmat mellé a Balassa név.
1551-ben a török elfoglalta és csak az 1600-as évek elején lett ismét a magyaroké. 1648-ban a törökök újra megtámadták mintegy 4000 emberrel a várost és feljegyezték, hogy a gyarmati nõk hasonlatosan egri társaikhoz, segítették a harcosokat. 1663-ban a település szinte teljesen elpusztult és újjáépítése csak 1690-ben kezdõdött el. Érdekes, hogy az egykori vár köveibõl építették a templomot és a megyeházát.
Visszatérve az 1848-as eseményekhez el kell mondani, hogy a megyei közigazgatás csak nehezen követte az eseményeket, és a közgyûlés csupán május 22-én kezdte el megvitatni az új törvényekbõl adódó tennivalókat. Nem csoda hát, ha a megye fiatalabb politikai, közéleti szereplõi lassúnak találták ezt az ütemet. Nem tagadhatjuk, hogy a megyében a forradalmi hangulat hamarosan elmúlt, és közel sem alakultak ki azok a feltételek, amelyek meghatározták a pozsonyi és pesti eseményeket. Mindezek ellenére a megye természetesen ezer szállal kötõdik az 1848-49-es szabadságharchoz és helyesnek tartjuk, ha példaként legalább egy esetet megemlítünk.
Rétság város lakóinak emlékezetében máig él, hogy 1849 nyarán ott, az akkor még kicsiny község határában vonult ágyútûzben, menetbõl védekezve Görgey serege, miközben az ellenség folyamatosan tûz alatt tartotta a honvédeket, felgyújtva ezzel az akkori település házait.
A világosi fegyverletételt követõen sötétbe borult az ország. Vesztett háborúink közt nem az elsõ volt ez, sajnos nem is az utolsó, mégis egyedülállóvá teszi történelmünkben, hogy minden magyar, társadalmi hovatartozásra való tekintet nélkül, azonos önfeláldozással vett részt benne. És Világossal nem ért véget a szenvedés, hiszen következett a megtorlás. A dermedtség csak az ötvenes évek második felében oldódott, amikor már világossá vált, hogy Bécs számára is terhes a magyar ellenállás.
Mielõtt rátérnénk nemzetünk újabb sorsfordító eseményére, a kiegyezésre, le kell szögeznünk egy dolgot, amely gyakorlatilag minden történelmi korszakra igaz. Nógrád megye településein éppen úgy, mint az országban bárhol. Ezt azért fontos elmondani, mert 1867 után valóban jelentõs gazdasági változás következett be hazánkban és a megyében, de ha annak csak a fõvonulatait elemezzük, akkor könnyen elfelejtjük, hogy a hagyományait, életvitelét, termelési szokásait századokon át õrzõ kistelepülések lakói többnyire ugyanúgy élték életüket, mint azelõtt.
Elérkezett Deák Ferenc ideje: visszafogni a nemzetet, hogy bele ne fusson egy esetleges osztrák csapdába, ugyanakkor követeléseivel a realitás talaján maradni. Ám volt egy dolog amibõl nem engedett: a negyvennyolcas alkotmányból. Végtére is Ferenc József engedni kényszerült és 1867-ben létre jött a kiegyezés a már említett negyvennyolcas alkotmány alapján, megkoronázott királlyal és felelõs magyar kormánnyal.
A kiegyezés azonban nem csupán államjogi szempontból mérföldkõ, ugyanis magával hozta Magyarországon az ipari kapitalizmus térnyerését, vagyis a tõke mind intenzívebb jelenlétét. Nem véletlen ez, hiszen egybeesik az iparosodás korszakával, amelynek minõsége és üteme egyre újabb és újabb követelményeket támasztott. Addig elképzelhetetlen fejlõdésnek indult az ország. Megkockáztatható, hogy fél évszázadnyi idõ alatt ötszáz év elmaradottságát sikerült ledolgoznia. A XIX. század utolsó negyede egyértelmûen az építkezés, a tõkebeáramlás, és a gyáripar kialakulásának a korszaka. A kiegyezés messzeható eredményei közül kettõ tehát mindenképpen kiemelhetõ: a polgárság megerõsödése és a gazdaság motorjaként ható szabadverseny elterjedése. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a polgárosodás jótékony hatással volt a mûvelõdésre és a tudományra is. Mindezeknek a mechanizmusoknak hatására a társadalmon belül is oly mértékû mobilitás indult meg, hogy ahhoz képest minden korábbi korszak állóvíznek tûnik. Így történt ez Nógrád megyében is. A változások eredményeképpen itt is kialakult a "polgár" és például ebben az idõszakban biztosított magának a megye társadalmi és gazdasági életében jelentõs szerepet Losonc városa. 
De valójában a XIX. század közepétõl számítható a jelenlegi megyeszékhely, Salgótarján fejlõdése is, amely magán a településen illetve közvetlen környékén található nyersanyaglelõhelyek feltárásának hatására következett be. Ennek köszönhetõ a modern bányászkodás kialakulása, a vasúti közlekedés fejlesztése, amely késõbb magával hozta a vasgyártás és az üvegipar letelepülését is. A nógrádi szénkitermelés 1880-as években bekövetkezett fellendülését és az 1880-tól 1910-ig tartó 30 éves idõszakot a nógrádi szénmedencében és Salgótarjánban máig a tõkés termelés virágkoraként tartják számon. 
Mindeközben nem szabad elfeledkezni arról, hogy ezeknek a tényezõknek a hatására kialakult a környéken a nagyipari munkásság is.
Érdekes kontrasztot alkot Balassagyarmat, a megyeszékhely sorsa, amely nem tudott alkalmazkodni az új gazdasági környezethez. Éles ellentétbe kerültek egymással a feudalizmus korában kialakult hagyományok és az új kihívások. Ennek legmegdöbbentõbb eredménye volt, hogy mivel a város vezetése sem a városi ranghoz szükséges intézményi feltételek megteremtését, sem a meghatározott városi apparátus költségeinek finanszírozását nem vállalta, 1876-ban elveszítette városi státusát. Ennek következtében 1923-ig nagyközségként tartották nyilván.
Mielõtt túllépnénk az 1848-49-es szabadságharccal, a kiegyezéssel, majd az azt követõ gazdasági fellendüléssel és átalakulással fémjelzett idõszakon, feltétlenül meg kell említeni Madách Imre és Mikszáth Kálmán nevét, hiszen ennek a két irodalmi óriásnak a szellemi öröksége máig rányomja jegyét a megye kulturális életére. 
A XIX. század második felének és a századfordulónak gazdasági fejlõdésére az 1914-ben kirobbant elsõ világháború tett pontot, de pontot tett az sok minden másra is. Az Osztrák-Magyar Monarchia államalkotó részeként léptünk be a háborúba, aztán mikor kikeveredtünk belõle a monarchiát már sehol sem találtuk. Helyette egy saját romjaiba hullott, kivérzett ország várt ránk. A háború alatt minden katona egyformán szenvedett, bármely nációhoz is tartozot
De a háborús nehézségekbõl ugyanúgy kivették részüket a hátország polgárai is. Ott is voltak, akik üldöztek és voltak, akit üldöztek. Voltak, akik hasznot húztak, s voltak, akik kárt szenvedtek. Amint azonban véget ért a háború, csak két kategória maradt: gyõztes és vesztes.
A Nógrád megyébõl bevonult hadköteles férfiak legtöbbje a 25. losonci és a 60. egri közös gyalogezredekhez került. Voltak aztán akik a besztercebányai 16. honvéd gyalogezredhez, vagy a 16. honvéd népfelkelõ ezredhez vonultak. De tudunk olyanokról is, akik a haditengerészet kötelékében teljesítettek szolgálatot. Az õ sorsukról mit is mondhatnánk? Mint annyian mások, számtalan véres ütközetben vettek részt és sokan közülük életüket áldozták. Számtalan név került a Nógrád megye településein felállított emlékmûvek márványtábláira.
A háborút közvetlenül követõ zûrzavaros idõszak sem hagyta érintetlenül a megyét, hiszen a cseh és szlovák politikai erõk már 1918 késõ õszétõl komolyan dolgoztak államhatáraik kijelölésén. A megye politikusai ismerték szándékaikat és bár a magyar államhatár, egyben a megye északi határának megvédéséhez katonai erõvel nem rendelkeztek, mégis elhatározták azt. Fegyveres konfliktusra 1919. január 15-én került sor, amikor cseh és szlovák legionáriusok vonultak be Balassagyarmatra. Ám a város összefogott lakossága fegyverrel számolta fel ezt a helyzetet. 
A következõ hónapok honvédõ harcainak története amely komolyan érintette megyénk területét az akkori nagypolitika összefüggései miatt közismert.
Az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerzõdés közvetlen és azonnal mérhetõ eredményeit mindannyian ismerjük: az ország területe 282 ezer km2-rõl 93 ezerre csökkent és az 1910. évi népszámlálás szerinti közel 21 milliónyi lakosságból az új határok közé mindössze 7,6 millió került. Ebbõl az volt az igazán fájdalmas, ami Nógrád megyét is közvetlenül érintette: az elvesztett népességbõl több mint 3 milliónyian magyar ajkúnak vallották magukat és tovább fokozta a traumát, hogy az elkerült magyaroknak mintegy a fele zárt tömbökben az új határok mentén lakott. A szerzõdés egyetlen pozitívumként visszaállította ugyan jogilag az ország évszázadok óta vágyott függetlenségét, azonban rögtön a végletekig korlátozta is azt. A békeszerzõdés legtragikusabb következménye talán az volt, hogy széttörte a monarchia szerves gazdasági egységét, ugyanakkor viszont nem gondoskodott az utódállamok együttélésének lehetõségérõl.
A magyar gazdaság megfosztva nyersanyagbázisaitól, nyitott gazdasággá vált és a soha nem tapasztalt új helyzet szerkezetváltást követelt. Mint késõbb kiderült, a tárgyalások során magyar részrõl semmiféle érvnek és logikának nem volt helye, de amikor még bíztak ennek ellenkezõjében, Aponyi Albert felszólalt és végsõsoron népszavazást javasolt az új határok menti területeken, elõre elfogadva annak bármiféle eredményét. A gyõztes hatalmak ebbe nem egyeztek bele. 
Nógrád területének 42,3 %-a, összesen 117 település, közöttük a komoly fejlõdésen keresztülment Losonc került az új Csehszlovák államhoz. Mint mindenhol máshol, itt is családok, rokonok, barátok veszítették el egymást. Nem csoda hát, hogy az 1920-as évek elsõ felében a megyei politikai vezetõk egyetértettek a revíziós elképzelésekkel. Természetesen mint az egész országban, ez a fajta törekvés késõbb is a felszínen maradt, ám egyre csökkenõ mértékben. Az igazság az, hogy minden gazdasági és társadalmi nehézségével együtt a húszas évek a konszolidálódás idõszaka volt. A maradék ország talpon maradt és bár semmi sem ment igazán jól, azért sokkal jobban ment annál, mint amitõl tartani lehetett.
Ennek ellenére természetesen a kezdeti gazdasági problémák, majd a gazdasági válság komoly szociális feszültségeket okozott, így a megye területén többször is sor került szervezett megmozdulásra, mint például az 1930. április 12-én lezajlott salgótarjáni bányásztüntetésre.
És elérkezett a második világháború. Mit lehetne errõl mondani? Újabb világégés, újabb borzalmak, újabb áldozatok, úgy ahogy az egész országban, a megyében is. A frontszolgálatra bevonult férfiak száma folyamatosan emelkedett, ahogy a háborús gépezet egyre több áldozatot követelt. És ott voltak a nógrádiak a 2. magyar hadseregben. Ott voltak mindenhol, ahol magyar katona megfordult. Volt, aki haza jött, volt akit soha nem látott többet a családja. Sokan kerültek fogságba, ki Szibériába, ki pedig nyugatra. Olyan is akadt, aki egy, a megyeszékhely melletti kis faluba utazott haza a háború végén, több évi frontszolgálat után és a salgótarjáni vasútállomáson emelték le a vonatról a gyõztesek és hurcolták ki Szibériába, hogy aztán majd csak 1948-ban térjen újra haza.
E kötet tervezett terjedelme és a neki szánt szerep nem teszi lehetõvé, hogy a második világháborút és az azt követõ idõszakot ennél részletesebben elemezzük. Ám tudjuk: a történelmet valójában akkor lehet megérteni, ha
