A népszokások és a folklór, mint mindenhol, Nógrád megyében is az emberi élet nagy fordulópontjaihoz és a tájra jellemzõ munkavégzõ alkalmakhoz kötõdik. Magában foglalja a felnõtté válással kapcsolatos szokásokat, a hit, a vallásosság és a táj jellemzõit valamint az általában legismertebb folklór- jelenséget: a népdalkincset, a hozzá kapcsolódó táncokat és alkalmazásukat. 
Nógrád megye azonban úgy is, mint a palócság központja annyiban különleges, hogy nemcsak mint régió különül el és régión belül nemcsak az övezetek, a középtáj és a kistáj népi kultúrája különböztethetõ meg, hanem igaznak tûnik az a vélekedés, miszerint a Palócföldön szinte minden falu más, vagyis különbözõ viseletet, szokásokat, hagyományokat, egy szóval más-más kultúrát hordoz. Ez azért különösen érdekes, mert a népi mûveltség nem egyszer a társadalmi és szellemi fejlõdés olyan régi, a kereszténység elõtti múltra visszamutató elemeit õrzi, amelyek csak kivételes körülmények között maradhattak meg. De megmaradtak! És éppen mert megmaradtak, a Nógrádba látogató vendég nem csupán fesztiválokon, múzeumi tárlatokon - mintegy laboratóriumi keretek között, hibernált állapotban - találkozhat velük. 
Ellenkezõleg! A megye falvainak utcáin természetes módon jön vele szembe a csodálatos népviselet. Használat közben láthatja a különbözõ funkciójú, századok óta változatlan formájú eszközöket. A népi építészet emlékeit õrzõ épületek itt nem skanzenként funkcionálnak, hanem laknak benne. És ez nem csupán a már említett és a világörökség részét képezõ hollókõi Ófalura vonatkozik, hanem Nógrád megye számtalan más községére is.
Sokszor hátrányként említik, hogy megyénk településszerkezetére az aprófalvak túlsúlya jellemzõ. A népi kultúra fennmaradását figyelembe véve azonban ez kifejezetten elõny. Ha azonban Nógrád megyét illetõen be kívánjuk mutatni ezt a fennmaradt népi kultúrát, nem kerülhetõ meg a kérdés: kik a palócok ?
A társadalmilag és kulturálisan összetartozó kisebb-nagyobb csoportokat egymással hasonlóvá tevõ tényezõket, a földrajzi elhelyezkedésük egységében, az általuk beszélt tájnyelv hasonlóságaiban és természetesen történelmükben kell keresni. Ezek közül az elsõt úgy határozhatjuk meg, hogy a palócok a magyarság által lakott terület északi sávján helyezkednek el. Ha ezt az állítást mind földrajzilag, mind a magyarság történelmének szempontjából megvizsgáljuk, akkor látható, hogy az ott élõk igen fontos szerepet kellett, hogy betöltsenek. 
Egyrészt elválasztva a Duna-medence közepén lakó magyarságot a hegyvidéken, vagy azon túl élõ szlávságtól, ugyanakkor közvetítõ funkciót is betöltve e két terület között. Többé-kevésbé egyöntetû vélemény az, hogy a palócság központja a Mátra és környezete, amelynek egyik legnagyobb figyelmet érdemlõ vidéke a Nógrád megyei Karancs-völgye. Második bizonyítékként a tájnyelvet említettük. És valóban, a nyelvészet e területen megállapította egy sajátos nyelvjárás létezését, amelyet igen nagyszámú népesség használ még akkor is, ha az több alcsoportra, vagy csak szûkebb határok közé korlátozódó variánsra oszlik is. A feltételezett történelmi és etnikai azonosság bizonyítása oly nagy terjedelmet igényelne, hogy erre itt lehetõségünk nincsen. Ezért fogadjuk hát el, azt a megállapítást, amelyet Bakó Ferenc a Palócok címû monumentális munkában így összegez: "A palóc néprajzi csoport alaprétege tehát türk, kumán eredetû népelemek elmagyarosodott együttese, amely rátelepült egy kisebb létszámú és etnikailag megosztott szláv népességre. A kölcsönös asszimiláció eredményeként korunkban a palócság nagyobb részt a magyar és kisebb részt a szláv népek kultúrájának, etnikus tulajdonságainak örököse, és mint ilyen, átmeneti népcsoport. Történelme és évezredes kapcsolatai a közvetítõ, az összekötõ nép szerepét jelöli ki számára."
A fentieket tulajdonképpen alátámasztja Balassa Iván és Ortutay Gyula néhány megállapítása Magyar néprajz címû könyvükben: "Éppen mert rendkívül nagy területen húzódnak szét a palócok, számos alcsoportot különböztetünk meg köztük (…) A palócok egyes csoportjai között az eltérések ellenére sok az olyan közös vonás, mely összefogja õket. Nyelvjárásuk néhány nagy területre kiterjedõ jellegzetességét sokan alapvetõ meghatározó jelként értékelik. A nagycsaládi szervezet sokáig megmaradt náluk (…) Sok közös vonás kapcsolja össze õket a házépítés, a szõttesek, a viseletek és a népköltészet területén is."
E helyütt a számos összetevõbõl álló népszokás közül, ahogy e fejezet bevezetõjében már említettük csak a ma legismertebb és szerencsére egyre népszerûbb népdalokat és a velük szorosan összefüggõ táncot fizikailag megjelenítõ népviselettel kívánunk foglalkozni. Egyébként éppen ez az, amely alapján a palócság egyes csoportjait meg lehet különböztetni. 
A népviselet nyilván leglátványosabb darabja a nõi fõkötõ, amelyet Ludány esetében már Petõfi is leírt, de bátran állíthatjuk, hogy például Õrhalom és Hugyag községek hasonló ruhadarabjai sem maradnak el mögötte. A bõven tárgyalt Szécsény város környékének viselete jó néhány hasonlóságot mutat, közülük ismertsége miatt napjainkban kiemelkedik a hollókõi viselet. Buják népviseletét azért érdemes megemlíteni, mert számos szakember több oknál fogva is szélsõségesnek tartja azt. Példaként talán említsük meg, a térden felül érõ szoknyát, amely a legrövidebb az összes magyar viselet közül. Kazár viseletérõl bátran állítható, hogy ma már világhírû és hírnevét ugyancsak a kiemelkedõen szép fõkötõjének köszönheti. Jó néhány település viseletét bemutathatnánk még, ám nem elég írni róluk, mert azokat látni kell. Elmondható, hogy Nógrád megyében megindult és egyre inkább erõsödik az a folyamat, amely a hagyományok ápolására, az évszázados örökség átörökítésére törekszik.
A professzionális színvonalon mûködõ népzenei és néptánc együtteseken túlmenõen, egyre több településen alakulnak önszervezõdõ, hagyományõrzõ együttesek. Bemutatkozásukra mind több alkalom nyílik, amelyek közül nagyon sok mára már hagyományossá vált, vagy nagyon jó esélye van arra, hogy azzá váljék. Ezek a sokszor idegenforgalmi szempontból is jelentõs.
