Skuczi Nándor, a Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlés elnökének ünnepi megemlélező beszéde
Tisztelt Országgyűlési Képviselő Úr, Polgármester Úr,
Megyei Közgyűlés, Kormánymegbízott Úr,
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Kedves Házigazdáink és Vendégek!
Tisztelt Ünnepi Gyülekezet,
Nagyra Becsült Nemzettársaim!
Tisztelettel és szeretettel köszöntöm a Nógrád Megyei Önkormányzat nevében mindannyiunkat.
Körbe nézve e tájon, sétálva egyet a faluban, az embernek nem lehet más érzése, minthogy itthon vagyunk.
E helyszínnél talán még a település fölé tornyosuló Nagykő 520 méteres bérce lehetne méltóbb helyszín az ünnepi gyülekezésre.
A Nagykő bazaltkúpja ahonnan az általunk annyira szeretett palóc-világ nagy része belátható,
a Cserhát-, a Mátra-, és a Bükk-vidéke.
Nem lehetett az sem véletlen, hogy Mikszáth Kálmán szerint ez a kedves hegyi falu lehetne éppen „Görbe-ország” középpontja is. Középpont, és nem peremvidék, mint ahogyan azt ma többen hangoztatják.
Olyannyira középpont, hogy innen tiszta időben még a palóc-világon túli világok is megpillanthatóak, így az Alacsony-, és Magas-Tátra.
És középpont azért is, mert sohasem lehet peremvidék az, ahol a magyar szabadság szeretete, és az érte küzdött hősök tisztelete össze tudja hívni az embereket.
Lehet, hogy kisebb ez a falu, és szegényebb ez az ország annál, mint amilyent szeretnél magadnak, s lehet nehezebb sorsú a nemzet, amelyhez tartozol, de ne feledd: nem a nemzet, vagy az ország teszi naggyá az embert, hanem az ember, az emberek tehetik naggyá az országot, a nemzetet.
Egy nemzet igazi gazdagsága elsősorban nem is anyagi, sokkal inkább lelki és szellemi természetű, és a nemzetet alkotók kultúrájában, nyelvében, hagyományaiban rejlik. S, ezekben kisebb lélekszámú nép is lehet első, és akkor már nagy nemzet.
Kedves Ünneplők!
Nem biztos, hogy a fenti gondolatmenet így futott át 1848. március 15-én reggel Hamary Dániel, Sebő Antal, Bulyovszky Gyula vagy Gaál Ernő agyán. De az bizonyos, hogy ők négyen illetve Jókaival és Petőfivel kiegészülve, hatan voltak azok akik fázósan a köpönyegeiket jól összehúzva vágtak neki az esőtől szürke pesti utcáknak. És bizony magyarázatra vár az a csoda is, hogy egy esős, hűvös reggelen, ’48. március idusán hogyan sereglet össze pillanatok alatt sokezres tömeg a hat legény nyomában.
Azután meg miként tudtunk a kor két világhatalmával dacolva egy új Magyarországot teremteni?
(Csak zárójelben jegyzem meg, hogy az is megérne egy kis utánajárást, hogy mi, mai magyarok hogyan ejthettük ki az emlékezet rostáján Hamary, Sebő, Bulyovszky vagy Gaál nevét.)
Nos, mint valamennyien tudjuk ’48. március 15-e nem volt előzmény nélküli. De, azt hiszem, hibát követnénk el,
ha az előzményeket csak ’48 tavaszának párizsi és bécsi eseményeiben keresnénk. Ha a mi márciusunknak is csak annyi oka lehetett volna,
mint az Európa több városában is viharos gyorsasággal fellobbant,
és még gyorsabban kialudt felkeléseknek, akkor a mi harcunk ideje is csak napokban lett volna mérhető,
másfél év helyett. Hazánkban a nemzetállammá válás igénye és folyamata egybe esett a magyar függetlenség visszaszerzésének akarásával. A török időkben Balassi Bálint, ez a jószerével nógrádi ember írta le tán először az alábbiakat:
„Óh én édes hazám,
te jó Magyarország,
ki kereszténységnek viseled paizsát”.
Majd a két pogány közt sínylődve Zrínyi kiáltotta világgá, „Ne bántsd a magyart!”
Bocskai István, majd rá száz évre II. Rákóczi Ferenc a „Patria”-ra, azaz a Hazára hivatkozva bontott zászlót.
A reformáció prédikátorai és vitézi költészete már magukban hordozták az egyetemes magyar nemzet fogalmát.
Hát, ezek a tények azok, amiket én előzményeknek nevezek. S, ezek az előzmények azok, amelyek megmagyarázhatják 1848. március15-ének szükségszerű gyönyörűségét, s az azt követő szabadságküzdelem dicsőségét.
Feltehetnénk a kérdést: ha ez a küzdelmünk is elbukott, hát érdemes rá ennyire emlékezni? A válaszom rövid, attól függ, kinek. Aki telephelynek, átmeneti szállásnak, piaci célpontnak, wellness-élménynek fogja fel Magyarországot, annak nem. Remélem, ők vannak kevesen. Aki otthonának érzi a Kárpát-medence bármely szegletét is, aki hazaként tekint az örök Magyarországra, aki anyanyelvként éli és használja a magyart, aki tud áldozatot hozni, terhet vállalni a másikért, a családjáért, a falujáért, közös jövőnkért, akinek hevesebben ver a szíve, ha a spotpálya mellett legmagasabbra a magyar zászló kúszik, miközben győztesünk a himnuszt énekli, akinek nem jólétbe kiüresedett szavak a haza, a nemzet, a hit, az igazság, annak igen.
S, hogy egyáltalán elbukott-e március 15-ei pesti forradalommal indult szabadságküzdelmünk a ’49-es világosi fegyverletétellel, vagy az Aradi Vértanúk kivégzésével. Ez is lehet kérdés.
Katonailag vereséget szenvedtünk.
Ám a szabadságharc bukása után már nem lett többé az a jobbágy Magyarország, ami előtte volt.
Mutatott ’48-’49 olyan példát összefogásból, nemzeti egységből, hősiességből, hogy a civilizált világban, a jóérzésű-, és szabadságszerető emberek szemében hosszú időre etalonná vált.
Más népekben is követőkre talált. Nekünk magyaroknak megmutatta legszebb arcunkat. Azt, amelyiket 1956 októberében újra megcsodálhatott a nagyvilág. Függetlenség nemzeti egységben.
Ha néha csak napokra is, mint ’56-ban, ha máskor csak másfél évre is, mint ’48’-49-ben, de ez a győztes recept. És ebből nem engedünk. Most sem. Mert bizony sikereink kulcsát, a nemzeti egységet most is veszélyeztetik. S, ahogy már ez lenni szokott, egyszerre teszik ezt bentről és kintről. Mégpedig azok a körök, akik abban érdekeltek, hogy hazánk ne legyen sikeres, nemzetünk ne legyen egységes.
Vannak erők az országon belül, akiknek semmi sem drága, ha kárt tudnak okozni, ha széthúzást tudnak gerjeszteni, ha gátolni tudják az ország, a nemzet emelkedését.
Ők azok, akik megakadályozták a magyarországi világkiállítást, most pedig ugyancsak ők vették el tőlünk az emberiség legnagyobb játékának, az olimpiának rendezési lehetőségét. Mert ahhoz bizony, mint minden nemzeti sikerhez, nemzeti összefogás szükségeltetik. Mint látjuk velük ez lehetetlen.
De azok is ők, akik rosszindulatból, hazugságokból és fél igazságokból keményre gyúrt muníciót szállítanak időről-időre, a még mindig a beteges politikai korrektség hamis bűvöletében élő Brüsszelnek. Pedig hát, kapunk onnét elég támadást az ő közbenjárásuk nélkül is. Azoktól a bürokratáktól, akik még mindég nem hajlandók tudomásul venni, hogy szűkebb és tágabb környezetünk alapjaiban változott meg.
Ebben az új helyzetben már nem lehet az unalomig ismert frázisokkal válaszolni. Konkrét helyzetre, konkrét választ kell adni. Ahogyan ezt hazánk teszi. Az országot és vele Európát és mindkettő alapját a keresztény kultúrát védeni kell! Európával vagy nélküle.
Mi nem feledjük múltunkat, ezeréves küzdelmünket, hitünkért, hazánkért, függetlenségünkért.
Tudjuk, hogy most kell cselekednünk, hogy megvédjük szeretteinket, kultúránkat, lakókörnyezetünket. Felelősséggel tartozunk a következő generációkért! Hisz nem akarhatjuk, hogy gyermekeink rosszabbul éljenek, mint szüleik. Nem akarhatjuk, hogy egy multikulturális katyvaszban, hitüket, identitásukat veszítve feloldódjanak.
Folytatjuk tehát szabadságküzdelmünket, miközben megbecsüljük az ebben előttünk járókat.
Jól példázza ezt a megbecsülést a Nemzeti Hitvallásunk. Érdemes idézni az elejét.
„Mi a magyar nemzet tagjai, az új évezred kezdetén, felelősséggel minden magyarért, kinyilvánítjuk az alábbiakat:
Büszkék vagyunk arra, hogy Szent István királyunk ezer évvel ezelőtt szilárd alapokra helyezte a magyar államot, és hazánkat a keresztény Európa részévé tette.
Büszkék vagyunk országunk megmaradásáért, szabadságáért és függetlenségéért küzdő őseinkre…..”
Eddig az idézet.
Azért, hogy őseink harcainak, s a mi mai munkánknak értelme legyen, meg kell fogalmaznunk a legfontosabb nemzetstratégiai alapelvet. S ez maga az élet, a család, a legkevesebb 3-4 gyermek, a minél több gyermek.
Mert a természeti-biológiai törvények minden másnál előbbre valók. Amelyik nemzet szaporodik, az megmarad. Illetve, csak az marad meg. Túlél minden megpróbáltatást, sőt megerősödve kerül ki azokból.
Szemlélve a bárnai demográfiai statisztikát, örömmel látom, hogy a közelmúltbeli erős visszaesés után a település lélekszáma újra emelkedik. Isten éltesse mindnyájukat.
Tisztelt Ünneplők!
Végezetül engedjék meg, hogy visszazökkenve 1848. március 15-ike szent napjához a szemtanú hitelességével, Jókai Mór leírásával, villantsak fel egy ritkán citált pillanatot, annak a legendás napnak az esti óráiból:
Ott kapcsolódunk bele Jókai visszaemlékezésébe, ahol a forradalom már győzött. Túl vagyunk a Nemzeti Dal és a 12. pont kinyomtatásán, vagyis a szabad sajtó első termékein. A városházára sereglő sokaság, Rottenbiller polgármester elnöklete alatt megválasztotta a felügyelő bizottságot.
A márciusi ifjak – húszezer fős önkéntes kísérettel – már megjárták Budán a helytartó tanácsot, kiszabadították Táncsicsot.
Esteledet.
„A nagy napot fényesen kellett bevégezni.”
És innen Jókai tudósítását idézem:
„A várost estére kivilágították s a színházban ingyen előadást tartottak;
a Bánk bán rögtön kitűzve.
De az egyszer extázisba hozott közönségnek nem volt már türelme Petúr bánt végig hallgatni.
Neki a „Talpra magyar” kellett.
Mit lehetett tenni.
II. Endre fényes udvarának Bánk bánostól, királynéstól félre kellett állni, míg Egressy Gábor egyszerű atillában, karddal az oldalán a színpad közepére lépett s hatalmas előadásával elszavalta Petőfi lelkesítő költeményét.
Ez jó volt, de mind kevés volt.
Ekkor az egész játszó személyzet elénekelte a Szózatot.
Ennek is vége lett.
Mit adjunk még?
A zenekar rázendítette a Rákóczi- rohanót.
Ez gyújtott, de nem oltott.
Pedig most már erre lett volna szükség. A felhevült közönség szomjas volt a diadalmámortól……
Nekem egy ötletem támadt. Felrontottam a színfalak közé.
Megláttam Egressyt, mondám neki, hogy húzassa fel a függönyt a színpadról akarok beszélni a közönséggel.
Ekkor elém jött Gertrúd királyné. Valódi fejedelemasszonyi keggyel mosolygott rám,
üdvözölt és kezét nyújtá.
Az ő arcán nem volt ijedelem. Egy háromszínű kokárda volt a keblére tűzve. Azt ő kéretlenül levette onnan és mellemre tűzte, erre felhúzták a függönyt.
Amint a néptömeg meglátta az én ázott, sáros alakomat elkezdett ujjongani.
Mikor aztán szóhoz jutottam, ilyenforma szónoklati remeket hangoztattam:
polgártársaim, Táncsics barátunk – akit a hallgatóság korábban követelt – nincs itt. Otthon van családja körében.
Engedjétek a szegény vak embernek a viszontlátás örömét élvezni.
Csak ekkor vettem észre, hogy de furcsát találtam mondani: vak ember és viszontlátás. Ha közönség elkezd nevetni holt ember vagyok.
Az a háromszínű szalagcsillag kisegített.
- Látjátok ezt a háromszínű bokrétát itt a mellemen?
Ez legyen a mai dicső nap jelvénye. Ezt viselje minden ember, ki a szabadság harcosa, ez különböztessen meg bennünket a rabszolgaság zsoldos hadától.
E három szín képviseli a három szent szót: szabadság, egyenlőség testvériség.
Ezt tűzzük kebleinkre mindannyian, kikben magyar vér és szabad szellem lángol!
Tíz perc múlva a színház üres volt. És másnap minden embernek ott volt a mellén a háromszínű kokárda,
a nemzeti kaszinó urainak hajtókájától kezdve, a napszámos darócáig, s aki köpönyegbe járt, az a kalapjára tűzte.
Én a győzelem mámorával siettem e jelenet után Laborfalvy Rózához kezet szorítani.Ez volt a mi kézfogónk, eljegyzésünk pillanata.”
Jókai Mór idézetét bezárva kívánok Önöknek további emelkedett, tartalmas ünneplést, és a fiataloknak pedig hasonlóan emlékezetes kézfogót.
Isten áldja Nógrád Megyét!
Isten áldja Magyarországot!
